Ahogy megcsillan

"Erik még mindig egy homályból világító női arcot látott, talán egy étteremben vagy egy könyvtár olvasótermének asztalánál könyökölve, a felismerés és hátrafordulás lassított pillanatában formálta a szavakat, te itt, hát mégis, azt hittem... a nő arcán mentegetőző mosoly, de már nincs ideje megszólalni.
Anyja görnyedt háttal várt, szája elé hulló szürke hajtincsét lassan mozgatta a lélegzete. Igen, tudom, reggel van, be kell indítani magam, gondolta Erik. Hirtelen kiélesedett a fölé hajló arc ráncaiban megülő feketeség. Az ágy mellé helyezett kerti székről poharat emelt fel, lassú kortyokkal itta az állott vizet. Köhögött, néhány csepp az arcára hullott, lefutott a nyaka felé. Lehunyta a szemét, hogy még egy pillanatra láthassa a fénylő arcot, de az már szétfoszlott." (részlet a könyvből)