A nagymama, aki elfelejtett meghalni

"Nem értek a novellákhoz. Sosem műveltem, mert agyonnyomtak a polcomon lévő Csehovok és Kosztolányik, vagyis csak olvasó vagyok. Persze ha tudnék rossz novellákat írni, akkor elmehetnék legalább kritikusnak. De csak nagyon rosszakat írnék, az meg már mégsem egy színvonal. Tetszenek ezek a novellák, mert sok minden szembe jut róluk, s engem ez izgat és szórakoztat igazán, ami nálam ugyanaz. A sírás is szórakozás, csak nem tudjuk. Negyvenszer láttam A walkürt, mégis mindig elerednek a végén a könnyeim. De beszéljünk végre a kötetről. Itt van például A nagymama, aki elfelejtett meghalni. Már a címe is remek, mert két dolgot nehéz, jó címet adni vagy találni, s befejezni. Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál, Madách Tragédiája ezerszer jobb, mezt nevezzük éjjeli fél kettes poénnak, amikor holtfáradtan odabiggyesztünk a végére valamit, mert csak a humorista az, aki a vége elé írja a többit. Ráadásul kívülről harsogja az Úr, nem is látjuk. Meg olyan vörös farok íze van. Ennek a novellának viszont a vége is jó...
Jó szívvel ajánlom, legyen ez a közhely az előszó végszava, mert tényleg éjjel fél kettő van, amikor ezt körmölöm, s ha elfelejtem elmenteni, bármikor jöhet a kék halál." (Farkasházy Tivadar)