Bukovinai székelyek a történelem országútján

1943-ban, Bajmokon születtem. Bár eddigi életem során nagy utakat jártam be, 79 esztendőm alatt soha nem szakadtam ki bukovinai székely közösségemből. 1943–1944-ig Bácskában éltem mint „székely telepes”. Másfél éves voltam, amikor mi is az országútra kerültünk. Borzalmas menekülés után, 1945-ben a völgységi Felsőnánán telepítettek le bennünket. Ott éltem húsz éves koromig. Zsenge kislány koromtól nagy érdeklődéssel figyeltem a körülöttem zajló életet. Képzeletemet előbb a mesék, majd a népdalok, azután a táncok nyűgözték le. Egy életre belém ivódtak a borzongató babonák, a félelmetes hiedelmek, s a véget nem érő meneküléstörténetek.
Elsőéves hallgató voltam a Kaposvári Tanítóképző főiskolán, amikor népmesegyűjtésemmel második helyezést értem el egy országos versenyen. Az a kis gyűjtemény egy világot nyitott meg számomra. Jeles néprajzkutatók támogató barátságát, ösztönzést a gyűjtőmunkára, s a máig mesemondói hivatást nyertem el általa.
1961-ben Érdre költöztünk. Először felnevelő kicsi falumban, Felsőnánán, azután Tolna, Baranya, Bács-Kiskun megye falvaiban gyűjtöttem. 1988-ban az al-dunai, később a Dél-Erdélybe szakadt testvéreinket kerestem fel, végül eljutottam a kanadai bukovinai székelyekhez is.
1971-ben alapítottam az Érdi Bukovinai Székely Népdalkört, s napjainkig vezettem, jelenleg tanácsadóként segítem. Ez az együttes mint gazdag, eleven forrás, szakadatlanul táplálta, táplálja népcsoportomról való tudásomat, erősíti kötődésemet, szeretetemet tagjai iránt.
Könyvem különböző műfajú írásai időben több mint 250 esztendőt ölelnek át, a madéfalvi veszedelemtől napjainkig ívelnek. Fogadják szeretettel!
Kóka Rozália