Darabjaim

„…ami van, széthull darabokra.” (J.A.)

Amik itten, ebben a könyvben kerekednek, az én széthullottaim. A MÚLTnak nem is olyan MÉLYSÉGESEN MÉLY KÚTJÁból emelkednek fölfelé; a FÉNYRE DERÜLve meg szeretnék mutatni magukat, s a darabokból összeálló emberalakot. Színész voltam-vagyok, s az ilyenféle embereknek élethatározói a DARABok, hisz’ színDARABokban játszanak, ám színpadi léte, játéka nem azonos a nem színpadival. Tudom, sok ez így együtt, bonyolultan hangzik (óh, én hülye; „hallható” nem, hisz „csak” látható) de az élet mán’ csak így szerveződött, így van összerakva bennünk velünk, belőlünk. Sokan, sokat, sokfélét gondoltak, s írtak erről. És: „Ment-e /A könyvek által a világ elébb?” S merre, mi az „elébb?” Fejtörő! Töröm is a fejem, no meg a tiedet is. Tudom, sok, és bonyolultnak tetsző ez így. Fejtörő játék. Játék lesz ez a könyv is; akár a puzzle RADABJAi, ezek is – mint majd az én oszladozó sejtjeim – összeállnak; földdé, életté, rovarrá, fűvé; valamivé. „Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát…” (Galkó Balázs)