És a Bécsi-erdőben még most is állnak a fák

1939 egy hideg februári reggelén hatvan gyerek áll egy bécsi vasútállomáson. A nácik elől menekülnek Svédországba és a szabadságba. Köztük van, az újságíró Josef és felesége, Elise egyetlen gyermeke: Otto. Szülei a náci Bécsben próbálnak túlélni, és elhatározzák, hogy naponta levelet írnak fiuknak, amíg újra nem találkoznak.
Svédországban Otto napszámos lesz, és tanyáról tanyára jár. 17 évesen a smalandi Kamprad családhoz kerül. A gazda annak ellenére befogadja a zsidó menekültet, hogy ők „Hitler bácsiban” hisznek. Ingvar, a család fia és Otto barátságot kötnek, és Otto lesz az egyik első alkalmazott a fiú új cégében, az IKEA-ban.
Mindez megtörtént.

„Nem ismerjük egymást, bár olvasta a könyvem. Az első találkozásunkkor alig beszélgettünk. Legközelebb együtt ettünk, aztán koncertre mentünk. Ott, azon a mindkettőnk számára idegen helyen, a torzítós gitárok és a basszus hangzavarában kezdett el beszélni. Nem volt könnyű meghallani, mit mond. De közeledett. Valamit cipelt, és a szavakból próbált hidat építeni, hogy napvilágra kerülhessen ez a teher.
Ha megkérdezték volna honnan jött, azt mondaná, Smalandról. Mégis ötszáz levelet nyújt át Bécsből.
Először nem tudom, hogy kellenek-e nekem ezek a levelek.
Aztán már nem is tudok másra gondolni.
Egy nagy, fedeles fehér IKEA-kartondobozban vannak. Már maga ez a tény is a sors iróniája lehet, vagy – ha az ember vevő a pszichológiai értelmezésekre – a hölgy tudatalattijának pontos lenyomata. Vagy talán egyfajta érzékenység megnyilvánulása, esetleg fekete humor.
Otto rendezte össze a leveleket. Azóta senki nem nyúlt hozzájuk, olvasni meg aztán végképp nem olvasta senki őket. De ő, Otto lánya, mégis tudja, mi van bennük. A kötegeket csak az akkurátusan megkötött csomók választották el egymástól.
Régiek ezek a levelek – hetven év hosszú idő? Vagy inkább egy emberöltőnél rövidebb időszak, melynek értéke ugyanúgy megkérdőjelezhető. Nos. A fehér dobozban hevertek, időrendi sorrendben – a fájdalom epicentruma.”