Hofi 85.

A nap erősen sütött, a levegő azonban hűvös volt.

A kiöregedett vadászkutya dala szólt, az szorongatta a szíveket, mikor a fekete földbe vájt üregbe csendesen leengedték a koporsót. A szemek megteltek könnyel, s folyt a könnypatak az egész országban. Érte. Hoffmann Gézáért, mindenki HOFI-jáért, aki egyszerű munkásból lett az ország legnagyobb komikusa. Társadalompolitikai érzéke, páratlan igazságérzetével karöltve tette őt naggyá a kisember, és a politikai hatalom szemében is. Mert játszott, a nagyok előtt is. Kovács Erzsi művésznő -, a legjobb barát-, mondta el életregényét, még akkor, 2002 tavaszán, amikor Hofi eltávozott közülünk. Ebbe a történetbe illeszkednek bele a korabeli sajtócikkek, amelyek sokszor igazságtalanok, olykor bántók, de Hofi nem adta fel az elveit.

A melós sorsáért mindig kiállt, mert sosem felejtette el, honnan jött. Szembe ment a hatalommal. Páratlan tehetsége volt a politikai kabarénak. Lassan vége lett a szertartásnak, s mintha sírni akarnának a felhők is, úgy gyűltek össze az égen, s mintha onnan kinézett volna egy ismerős, egy vidám arc... sőt még integetett is, belekiáltotta az űrbe: Pusszantás mindenkinek...