Leni sír - Összegyűjtött esszék I.

„Nádas Péter olvasóinak nem meglepetés, hogy a szerző az esszéiben is hű marad a megismerés iránti szenvedélyéhez, miközben a megértés és a tudás határait a lehető legnagyobb távra feszíti ki. Aki évtizedek óta azzal kezdi a napját, hogy az íróasztalhoz ülve darabokra szedi, aztán újrarendezi a tudattartalmait (ahogy Az írásbeliség testmelegében című esszéjében írja), az az idők során a képzelet virtuózává és az emlékezés zsenijévé válik. Hogyan másként magyarázhatnánk azokat az erős kapcsolatokat, amelyek az esszékben elemzett erotikus, történelmi, politikai és művészeti jelenségeket fűzik össze ebben a gondolkodásmódban. Nádas az itt olvasható írásokban szociológusként, pszichoanalitikusként, kultúrantropológusként vagy éppen művészeti alkotások szemlélőjeként jelenik meg, de mindenekelőtt a politikai állapotok éleslátó kritikusaként. Olyan íróként, aki a képzelet és a valóság között gyakorlottan cikázva kérlelhetetlenül tárja fel a látszat megteremtésének, a megtévesztés módszereinek, a színlelés és az elkendőzés gyakorlatának technikáit.” – Katharina Raabe

Nádas Péter két kötetbe rendezte összegyűjtött esszéit. Az első kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, politikai tárgyú írásait tartalmazza. Az első ilyen esszé 1990-ből, az utolsó 2017-ből származik, és különösen sűrűn követték egymást az 1989-es fordulatot követő évtizedben.
A magyar társadalom zsákutcás fejlődésének következményeit Bibó István óta senki sem elemezte olyan megalkuvást nem tűrő alapossággal, mint Nádas. Hiába bővelkedett a harmadik köztársaság rövid története nevetséges és gyűlöletes politikai szereplőkben, az esszéíró szigora sohasem személyekre, hanem a megtett és elmulasztott dolgokra, de mindenekelőtt a saját gondolatmenetének következetességére irányul. Mert ahogy a kötetzáró esszében írja, „az ítélet koherenciája nem tréfa”. Az európai kultúrát kikezdő láthatatlan, belső feszültségekről szólva az amnéziával, az elfojtással, a képmutatással, az öncsalással a logika szigorát és a tények feltétlen tiszteletét, a nem-felejtést szegezi szembe, továbbá ugyanennek a kultúrának egyik legnagyobb találmányát – az iróniát. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – írta Vörösmarty, és Nádas sem nélkülözheti a szkepszist, amikor elmélkedései tárgyát az emberi közösségek lehetőségeit végső soron behatároló antropológiai törvényszerűségek képezik.