Már nem közös

„…Tudom, nem való már
ebben a korban. Vagy talán nem kellene
semmilyen korban olvadó hópelyhekből
összerakni a boldogságot. Sem a sírást.
Túl sok ellágyulás. Titkolni való áhítat.
Zajtalan siklás az üvegen. Ó, adj nekem
ilyen verset, Istenem! Legyek még költő
egy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a vers.
A szerelem is. A révület. Az ámulat. Minden.
A gyengék ereje. Egy lassan szállingózó
forradalom. Mint annak idején a sok-sok
pihéből összegyúrt kemény hógolyó. Ahogy
csörömpölve betörtem az ablakot. Mea culpa.
Hagyd meg nekem még a gyermekkor
kegyetlenségét! Az igazi költészetet.”