Mexikó utolsó császára - Drámai történet egy Habsburg főhercegről, aki császárságot alapított az Újvilágban

Az 1860-as évek elején III. Napóleon francia császár különös tervvel állt elő: elhatározta, hogy a polgárháborúba süllyedt Egyesült Államok gyengeségét kihasználva francia fennhatóságú monarchiát alapít Mexikóban, és ezzel visszaállítja a dinasztikus Európa tekintélyét az Újvilágban. A köztársasági rendszert felváltó új császárság élére a fiatal osztrák főherceget, Ferenc József öccsét, Habsburg Miksát szemelte ki, aki naiv idealizmusa és saját küldetéstudata által vezérelve – és a francia diplomácia játszmái által alaposan megtévesztve – végül elfogadta a felkérést, és a baljós előjelek ellenére feleségével, Carlota belga hercegnővel az oldalán átkelt az Atlanti-óceánon, hogy Mexikó trónjára ülhessen.
Edward Shawcross a legkiválóbb brit történetírói hagyományokat folytatva lenyűgöző felkészültséggel és alapossággal, mégis olvasmányos és fanyar humorral átszőtt stílusban tárja elénk e véres tragédiába torkolló kísérlet drámai fordulatokban gazdag történetét. Shawcross ugyanakkor nemcsak a szűk négy évig fennálló császárság eseményeit veszi sorra: értelmezésében a mexikói „kaland” – amelyet a legtöbben őrültségnek tartottak, Marx pedig egyenesen a világtörténelem egyik legszörnyűbb vállalkozásának nevezett – csupán része volt annak a gigászi küzdelemnek, amely az amerikai kontinens jövőjéért és a nyugati félteke uralmáért folyt az Ó- és az Újvilág között.

„Ha Miksa külsőleg megfelelt is a szerepének, serege igen távol esett azoktól a díszfelvonulásoktól, amelyek gyerekkorában annyira untatták őt. Katonái összességében inkább egy alaposan felfegyverzett tömeghez hasonlítottak, mint egy fegyelmezett zászlóaljhoz; nem léptek egyszerre, az ágyúik messze mögöttük cammogtak, és ahogyan ez szokás volt, nők és gyerekek követték őket még távolabbról. Sokan, akik csak hat hete kerültek ide kényszersorozás révén, még mindig azokat a rongyos ruhákat viselték, amelyekben összefogdosták őket. Az egyenruhák, ha voltak egyáltalán, ritkán érdemelték ki az egyenruha elnevezést: igen nagy változatosságot mutattak attól függően, hogy viselőik éppen mit találtak és mi tetszett nekik.”