Nem úszhatjuk meg

Ritkán történik meg, hogy egy író töredékben maradt műveinek egyikét a szerző halála után 60 évvel kiadják, ráadásul úgy, hogy nem torzót, hanem egy – a szerző életművét, stílusát jól ismerő kortárs írók által – befejezett regényt vehetnek kézbe az olvasók. Nos, a mostani egy ilyen alkalom, mert a regényt, amelynek első fejezeteit Boris Vian 1950-ben vetette papírra, a Raymond Queneau alapította OuLiPo nevű művészcsoport néhány tagja továbbírta, mégpedig a hagyatékban megtalált eredeti szinopszis alapján.
A Nem úszhatjuk meg a híres-hírhedt Vian-alteregó, Vernon Sullivan újabb (ötödik) könyve lett volna, hiszen a helyszín megint Amerika, és a cselekmény ezúttal is gyilkosságról gyilkosságra halad előre, de Vian és a történetét folytató társszerzők számos olyan elemet is beleszőttek ebbe a krimiparódiába, amelyek oly jellegzetessé és egyedivé teszik Boris Vian saját néven kiadott írásait. Az alkotók nagy gondot fordítottak arra, hogy a könyv izgalmas és szórakoztató legyen, s ennek érdekében esetenként nem riadtak vissza bizonyos festői túlzásoktól és különféle nyelvi játékoktól sem. Mindezek eredményeként igazi irodalmi csemege született, melynek elolvasását nem úszhatjuk meg.