A ​sztyeppei farkas (A Hódító 1.)

Évek óta a polcomon csücsül ez a nagyszerű könyv, végre ideje volt rá sort keríteni. Most is a belső hang szólított, hogy ezt kell olvasnom, és szerencsére most sem csalatkoztam benne.
A sorozatról csak jót hallottam, borítékolható volt, hogy nem fogok csalódni. Dzsingisz kánt szerintem senkinek nem kell bemutatni, még aki nem is jártas a történelemben hallott a mongolok legnagyobb hódítójáról. Ez a könyv róla szól, és a hányadtatásairól, hogy a gyermekről aki vérrel a kezében született, miként is lett az ami. Ehhez járul Iggulden remek történetvezetése, és olvasmányos stílusa.
Temüdzsint végigkísérhetjük gyerekkorán, hogy testvéreivel a farkasok kánjának fiaként nagy jövő előtt állt. Persze nem lehet minden fenékig tejfel, mert mindig van egy árulás, vagy egy nem várt esemény. Ami itt is bekövetkezett, nincstelen lett az egész család a fagyos mongol télben.
Ezek az évek pedig igazán megerősítik az ifjú Temüdzsint.
A történet előrehaladtával pedig megfogan a gondolat a fejében, hogy egy mongol népnek kell lennie. Ezt a rögös utat követhetjük végig, hogyan is sikerül neki.
Egyesíteni fogja a törzseket, mert hódításra született. Először a tatárok ellen, de az ország határain már látszik a Csin birodalom hatalmas kőfala.
A mongolok igazán kemény népek, ha rájuk gondolok nekem is az a három dolog jut eszembe, amit a könyvben tapasztaltam, és az író is elmondott a jegyzeteiben. Mégpedig mesterien bánnak az íjjal, kiváló birkózók, és remek lovasok.
A sümegi várjátékokon magam is szemtanúja lehettem, milyen remek lovasok is. Szemkápráztató volt, amit a három mongol ifjú művelt. Persze bizonyos, hogy ők már itt születtek, de a vérükben lehet valami Dzsingiszéből.
Remek könyv volt, pörgős, izgalmas, kedvelhető szereplők, nagyon utálható ellenfelekkel. Biztos, hogy hamarosan folytatom.