Apuapuapu, anyu

Jónás Tamás személyes, intim és lírai vallomásai gyermekkoráról a magyar kortárs irodalom talán legmegrázóbb önéletrajzi írásai. Mind a Cigányidőkben, mind az Apuapuapuban radikális őszinteséggel beszél arról, amiről a legtöbben hallgatni szoktak: a mélyszegénység szégyenéről, a gyermekkori éhezésről, az állami gondozás ridegségéről és a családon belüli erőszak mindennaposságáról. Az Apuapuapu történetmozaikjainak középpontjában a gyermek Tamás és az apja áll – az az ember, aki egyszerre volt kegyetlen bántalmazó és olvasott, fanyar humorú mentor, és akitől távol kellett kerülni ahhoz, hogy meg lehessen szeretni. A javított és bővített kiadás még mélyebbre ás a múlt rétegeiben, kiegészítve azokat a fájdalmas emlékeket, amelyeket csak az idő távlatából lehetett igazán formába önteni. A kötet végén található, apához írt posztumusz levél pedig talán a magyar irodalom egyik legszebb gesztusa: a megbocsátás dokumentuma, amelyben a fiú mindent megköszön – a műveltséget, a szabadságot és a tartást –, amit minden nyomorúság ellenére apjától kapott.