December 20 - Spirituális élmény...

DECEMBER 20. 

Néhány évvel ezelőtt – ezen a napon...
...az úgy volt, hogy az asszonynak az az ötlete támadt, hogy szervezzünk az anyámnak egy karácsonyi privát misét...

Az anyám - már ekkor – súlyos Alzheimer- kórban szenvedett, gyakorlatilag a végső stádiumában volt - 4 éve hajózott masszívan  kifelé a világból a békés vizeken…

Csak tudd...az – Alzheimer kór – a biológiai és a gondolkodási funkciók beszűkülésével, magatartásváltozással…népiesen – az elbutulással - , azaz a demenciával jár - ( jaj, de nem szerettem ezt a szót) - majd a gyors leépüléssel egyenlő kórképpel egyeztethető.

Biztosra veszem, sokan ismeritek ezt a betegséget, mert amikor becsapódik egy családba – azonnal átveszi minden szinten az uralmat, s ahogy utánanéztem – úgy terjed…na jó…ez most nem hangulat…na, mint a vírus…

2030-ra előreláthatólag mintegy 65 millió ember szenved majd demenciában…

Úgy képzeld el ezt a Alzheimer-kórt, mintha egy felhőkarcolót arra ítélnek, hogy lerombolják, de előtte a gondnok még végigjárja gondosan az emeleteket, hogy minden kapcsolót ellenőrizzen, s kikapcsoljon…

Szépen felülről indul – és kikapcsolja a villanyt, a biztosítékokat, mindent lekapcsolt, így megy lefelé, s minél lejjebb ér, úgy vonaglik meg az épület is, s a végére totál elsötétül.

Valahogy így történik minden az Alzheimeresekkel is...

Az anyám – alig 10 évvel ezelőtt – ezen a napon – is így volt ezzel. Egy klinikán ápolták, már vagy 1 éve nem ismert meg minket, nem is beszélt, kikapcsolt - se kép, se hang.

Megkértük a dunaszerdahelyi Görözdi Zsolt református lelkészt, hogy vállalja el – ha van rá kapacitása – hogy egyszemélyes karácsonyi misét celebráljon az anyámnak – mert az orvosok azt javasolták, hogy ne vigyük haza, az állapota már nem engedi – na – és erre jött az asszony, hogy akkor legyen az anyámnak egy mise…

Az asszony nettó hívő – én még bruttóban sem vagyok az – de az ötlet tetszett, miért ne alapon - szóltam – Görözdi Zsolt pedig, a család barátja – elfogadta a kérésünket…

A kórház szobájában csak mi voltunk – az ápolók kiemelték az anyámat az ágyból, tolószékbe rakták, az apám odakucorgott mellé, megfogta az anyám reszkető kezét.

Figyeltem őket az ablakból – valahogy úgy éreztem – most nem ide tartozom.

Elszorult szívvel láttam a gyermekkoromat, a karácsonyokat, a legszebb családi pillanatokat, szabályosan végigfutott rajtam az életem – a óvodai anyák napjától, az elsőben kapott anyámtól pofonig, mert hazudtam neki, letagadtam, elhazudtam a rosszjegyet, de elkapott....nem tanultam meg a Villásfarkú fecskemadár című verset, s a Lehoczky tanítónéni erre ötöst adott...lefutott minden, a sok nevetéstől – egészen mostanáig – na, szóval a lét apró mozaikjai végigsuhantak rajtam, s döbbenten néztem őket...

Ez vár rám is?

Ez a vége?

Ott ült a tolószékben, mint egy sarokba szorított, a küzdelemtől elfáradt anyaoroszlán, zihálva vette a levegőt, a szája csücsörítve maradt, ettől a levegő sajátosan sípolt, ahogy ki-be,ki-be járta a testét – az apám pedig…megrendülten ült, mintha nem is vele történne ez meg, de mégis, mert az élet sodorta őt, még ebben a pillanatban is, ahogy az kell, semmi hókuszpókusz – az élet ilyen egyszerű.

AZ ÉLET - MEGTÖRTÉNIK.

Néztem a papot…vagyis a lelkészt, Görözdi Zsoltot – hogy csinálja?

Átéli a feladatát?

Munka?

Hivatás?

Figyelmesen néztem őt, az arcvonásait, ahogy koncentrál. Teljes átélléssel azonosult a helyzettel, vagyis – éppen MISÉT tartott…

Az ablakból néztem a jelenetet, ahogy Zsolt beszél – nem értettem semmit, a szavak valahogy nem jutottak el hozzám, csak a jelenet volt, a mozdulatok, a látvány – elég beavatásszerűnek tűnt, valahogy úgy éreztem, hogy most megélek valamit, ami az élet titkos mátrixához tartozik.

Vártam a sorsszerű csodát – én a hitehagyott.

Azt vártam, hogy CSODA lesz.

Valahogy úgy, hogy egyszercsak az anyám megrázza magát, elvigyorodik és azt mondja, hogy – milyen nagyot aludtam – mint a mesében….

De nem.

A csoda – valahogy nem jött el, hiába vártam…

Az anyám ugyanúgy zihált, a tekintete úgyanúgy kint úszott az űrben, ahogy azelőtt, s láttam, hogy a lelkész felemeli a kezét áldásra, na….most…most megtörténik…két karja felemelkedett, tenyerével védőbúra szerű láthatatlan tetőt képzett, tenyere csukva, mégis nyitva - áldást küldött az anyámra és az apámra…

De nem.

Semmi különös, pedig mélyen egy atombomba robbant bennem, éreztem a hőhullámot, a szivem felgyorsult, izzadtam, igazi ütés volt ez a javából…

Utoljára, búcsúzásra adtam az anyámnak egy puszit a homlokára, meg sem rezzent, pedig nézett…én is néztem őt, hátha…hátha elkapom a csodát – elkapom az értelmet a tekintetében…valamiért hirtelen kap egy ütést a teremtőtől, megrázza magát, mint a filmekben, hogy 1 perce visszatér…és mond valami furcsát, rejtélyeset, örök életre szóló tanítást...

De nem….

Hazafelé az autóban – megnyugodva – azt próbáltam magyarázni Zsoltnak, hogy amennyiben én is öregségemre ezt a kórt kapnám, azt kívánom, hogy gyorsan végezzen velem, vagy azt, hogy kellő tudattal még időben felismerve – azonnal egy aranylövéssel, valamivel, gyógyszerrel...akármivel... kilőjem magam innenn...

Zsolt – a református lelkész – csak a fejét ingatta, hogy helytelen a gondolkodásom…

- Attila – mondta nekem az anyósülésről – nem is tudod, mekkora kegyet kapott Istentől az anyád.... Láttam emberek százait elmenni, akik méregben, fájdalomban, kínok között haldokolva lépték át e világ kapuit, hogyvégül megpihenjenek. Az anyád Istentől egy végtelen kegyet kapott. Leélte boldogságban az életét, amire mindannyian vágyunk…és kirepült a világból. Vitorlázik a súlytalanságban, ahol nincs számára se kín, se fájdalom, semmi. Sokan cserélnének vele, hidd el… - Nyugtatott, mert látta, hogy feldúlt vagyok, a düh, a fájdalom beszél belőlem.

A fater hátul is átérezte, miről beszélek.

- Én csak egy infartot kérek és odajha…- Mondta.

Nem szóltam semmit.

- Ez, hogy törődni kell… látni, ahogy elmegy tőlünk…. ápolni, mert magatehetetlen…. végignézni, ahogy küzd az élettel, elkísérni őt… sírni, mert látod még őt…gyötrődni, bánkódni, dühösnek lenni, szomorúnak lenni…ez mind hozzánk tartozik, emberekhez. Isten ezt a feladatot adta nekünk…

Csak nyeltem…

Ez volt a második spirituális élményem ezen a napon.

Megrendültem tőle. Egyszerűen beszélt, nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Furcsa volt…

Olyan – beavatás szerű…

Aztán Zsolt kiszáltt, sietett – mert délután temetése volt…

Ahogy megérkeztem – az asszony, Andikó nyitotta ki az ajtót.

A szemei könnyekben úsztak…

- Most hívtak…Meghalt a mama…

- Az…az…nem lehet…most voltam nála…- Nyögtem…

Létezik olyan, hogy a lélek megbékél, miután elbúcsúztam tőle?

…de én nem úgy gondoltam…

...nem elbúcsúztam tőle, csak elbúcsúztam….

...s miután megáldották - s mint a gólyák ősszel – elindulnak hosszú útjukra…a lélek is elindul, mert útra kel?

Zsolt - éppen megáldotta az anyámat, s ettől Ő azt hitte, hogy útra kelhet?

Megbékélve?

Megnyugodva?

Megáldva?

Elment.

Egy karácsonyi privát mise után - , áldással - gazdagon...

Karácsony előtt egy nappal temettük az anyámat.

Másnap – karácsony – volt.

A pici lányaink pedig – igenis várták a csodát.

Mert karácsony volt…

A CSODA napja….