Isztambuli kávéház

Azt mondják, kávét inni Isztambulban nem lehet éppenséggel nagy kunszt...
Persze, mint minden egyszerűségben van valami lényegesen bonyolult, valami elvszerűen kimondhatatlan, s így van ez a kávéval is.

Azt persze tudni kell, hogy az isztambuli török kávé - az más.
Isztambulban - minden más.
A kávé, a kávéfőző, azaz az ocakci, és a kávéház is egészen más dimenziókat követ.

 Az biztos, ha majd még egyszer születek ide a Földre, s a mennyei diszpécser a születésem előtt kitölteti velem a kérdőívet, a foglalkozás rovatba egész biztosan a kávékereskedőt, a kávétermelőt vagy a kávéház tulajdonost húzom majd alá, s ha sikerül némi bónuszt is kapnom, pofátlanul a leszületés helyének Isztambult jelölöm majd be. Mert Isztambulban kávét inni – az több mint a tökély. Kell hozzá csipetnyi fanatizmus, érzék a spiritualitásra, mert a kávé ivása Iusztambulban az egyszerűség kedvéért maga a beavatás szent rítusa.

Inni, szürcsölni a kávét – és előtte – naná, küzdeni. Érezni kell, hogy a tengernyi kávéházból melyiknek engedünk, na és aztán ott vannak még ezek az utcai fickók, a kávéházi garsonok, ezek a borotváltképű helyi jómadarak, akiknek csak egy dolguk van az életben – hogy vendéget fogjanak – akárkit – mindenki jöhet, hiszen kávét mindenki iszik, a kávé fontos szükséglet, olyan, mint a levegő – kell. A kávén egész Isztambul „rajta van.”

Ha jó napja van egy ilyen garsonnak, az induló, hajmeresztő  tíz lírás török árból akár lesüllyedhet a fickó kettő líráig is, s ha az alku megvan, az úgy is marad, még Allahnak  is respektálnia kell az üzletet.

A fickók, ezek a jóravaló garsonok csak állnak az utcán, nyomják az észt egymásnak, félelmetes öltönyökben császkálnak, vadonatúj bőrcipőkben slattyognak, repeg-ropog a lábukon a báránybőr,  kezükben kompolojjal hadonászva. Csavargatják az ujjaik között, időnként kortyolnak a kikészített kávéjukból, az ilyennek lehet úgy napi tíz csésze is az adagjuk, kegyetlenül függők, mennyei magassságokban vannak, s csak fürkészik vendégek után kajtatva az utcát.

Nem messze a  Szultanahmet negyedétől egy történelmi sírkert közepén áll egy kávéház. A kávéházat körülveszik a sírok, nagy hatalmú pasák és bégek, effendik pihennek itt, miközben az ember ki-kihajolgat a teraszról, hogy ellenőrizze, vajon ellopták-e már a csillogó Boszporuszt, vagy a Galata küprüszüt, a hidat, amely az Aranyszarv öböl fölött emelkedett?

Ennek a kávéháznak a  tűzhelyén mindig ott égett a tűz.
Bő lángra eresztették, a félhomályban kékesvörös színe megbabonázott minden tekintetet.
Azt tudni kell, hogy a kávéfőzőnek van egy sajátos rituáléja, gyenge mániája, ahogy kitalálja a mozdulatokat. A vizet fölforralja, s az ocakciba, az edénykébe elkészített finomra őrölt kávét ezzel a forrásban bőszölgő vízzel önti le. A kávét még kétszer-háromszor a lángra teszi, s hagyja, hogy a kávé fusson még egy kört, s csak ezután önti ki a csészébe.

Csakhamar jött a köpcös, sötét képű, kurdisztáni fickó is – hozta a sisát, a vizipát.
A kurd jött-ment az asztalok között, szorgosan cserélgette az izzó faszenet a vizipipák kelyhén, s csak szívtam elborultan az arab dohányt.

Aaaallaaahuu aaakbaaar…
Távolról jött a fohász, hosszasan elnyújtotta a  hangját a müezin, mintha az égből szállt volna alá egy repülőszőnyegen.

A kávé most a lehető legfeketébb lett, szilaj, vad paripák horkantak fel odabent a lében, rohantak vadul az íz belső tudatában, vágtáztak, s én csak kortyoltam a kávét, kifújtam az édeskés, vanília ízű arab dohányt, a szemem kidülledt az igyekezettől, sűrű, ezüstfehér színű, nehéz füstöt eregettem, s hátradőltem a brokátvörös kényelmes pamlagon, s hallgattam a több ezernyi minarett tetejéről hallatszó imámok énekét. …Aallaaahuu aaakbaarr…Dicsőség az Istennek….

A fohász, a hang csak hullámzott, rezgett a térben, úgy tűnt, hogy azonnal becsomagolja a várost, s Isztambul korhely módjára beleharapott ebbe a hangba. Alig érthető hangfoszlányok csöppentek csak ki a szája szegletéből, a hang pedig elveszett, talán bekutyagolt a dombok közé, a szűk sikátorokba, a dzsámik, a minarettek fölött megtért, megleste a hamamok kupoláján keresztül a fürdőzőket, beosont az egyiptomi bazárba, megőrjítette a kebab és a kukurecs sütőket, s a kávéházban mindenki megkukult, s csak bámultunk mindannyian megrészegülve  a semmibe.

Az isztambuli kávé – bölcs, szakállas musztafa, aki csak ül a kereveten, elmélkedik, arab és török gondolkodók vaskos könyveit bújja.

Milyen más a bécsi kávé?
A bécsi kávé finomabb, s egész biztosan halványabb. Csakis nőnemű lehet. Urihölgy, puccos dáma, nagy kalappal, földig érő szoknyában, aki választékos, védett életét semmi pénzért sem cserélné el másra. Selymes, kecsesebb érintése van, halk hangú környezettel.

És az amszterdami kávé?
Az egy ringyó. Buja, öblös, ordenáré, akit az embernek kedve lenne ledöntenie. Nagy adagban kapja az ember, karamellás barna cukorral, fülledt erotikát sugározva, hogy az embernek nagy cseppekben potyogjanak az izzadságcseppjei.

A párizsi kávé - megint más.
Inkább ficsúr, mint nőszemély, uriember, aki rájár az amszterdami kávéra. Uriember, aki tartózkodik és mégis kíváncsi. Egész biztosan van egy ilyennek kitartottja – igazi  sejtelmes figura valamelyik Balzac regényéből.

Talán a belgrádi, vagy a Bukaresti kávé áll a legközelebb az Isztambuli kávéhoz, noha ezek a kevély balkáni verőlegények belegyalogolnak az ember fejébe, s máris ott vannak. Nincs filozofikus magány, bölcselkedés, csak a pörgő dervisként beleszédült vallásos hódolat van.

Az isztambuli kávé mindig és mindenkor elvarázsolja az embert, a szemek tükrei ilyenkor elvesznek a múltban, elhomályosodnak abba a láthatatlan érintésbe, amibe immár ezrek vesztek el.

A kávé íze benne van mindenben, ott van a városban, együtt lüktetnek, az íz és az illat belevesznek a topkapi szerály hatalmas kertjébe, a kék mecset csúcsáról széttnéznek a városon, ott vannak a hidakon, amelyek átívelnek az Atanyszarv öböl vizén, áttnéznek Ázsiába, megnézik együtt a nagy bazárt, megpihennek a Jedi Kule börtönudvarán, kerestül-kasul járják a hatalmas várost…

Ahogy a Galata torony magasságából nézi az ember a lüktető várost, úgy tűnhet, mintha mélyen a kontinens felől, a távolból nem is az apró, szemcsés porszemeket hozná a forró szél, hanem csak délibábot lát, káprázik az ember szeme – mert igazándiból izzó kávészemcsék csillognak a tenger fölött, mert most éppen finomra pörkölt kávét sodor Európa felé a nehéz déli szél…

Insallah…