Az érző én

„…miként a humánus voltunk, az autonóm létünk elengedhetetlen eleme az egyéni haláltudat megnyerése, úgy azon belül az életünkre való visszatekintés, az elmúlással való megbékélés alapfeltétele a feminin értékiség felülkerekedése a kétpólusú énben.
Az analitikus természetű, nem független evidencia tehát akképp írható le, hogy a nő amennyiben kiteljesedett a létezésben – úgy társadalmilag, társas lényként, mint az ösztönös valójában-, értelemszerűen a feminin értékképviseletével felül köszön el az élettől. (…) Az érett, a sorsával megelégedett férfi szintén a humánus valójával néz a halál elébe, más szóval a maszkulin értékképviselet elveszti korábbi vezető szerepét. Ily módon teremtve meg a pszichés lehetőségét a tágabb, a kulturális evolúciót szolgáló feminin életkörbe való belépésre, az emlékezés eszközével. Míg a kudarcviszony maszkulin előjelű és agresszív tónusú, amely létérzetet kizárólag a katolicizmus diktálta kollektív haláltudat, annak hamis ideája tud enyhíteni. Egypólusú, meghasonlott állapot, amelybe önmagát sodorta bele az agressziónak elkötelezett fél.”