Bevezetés a halálba

Takács Zsuzsa új kötetében A maradás szégyene (2025) óta írt verseit nyújtja át olvasóinak. A könyv egyik szervező elveitt is a keresés, a kapaszkodók és az ismeretlenbe való elrugaszkodás közötti egyensúly kitapogatása: a szerző számára a két part, az élet és halál létezése megtartó és egyben felszabadító erő. A döbbenetes erejű halálversek mellett groteszk-játékos prózaverseket is olvashatunk, amelyek egy része az egészségügy labirintusában szerzett tapasztalatokat idézi fel. Visszafojtott lélegzettel követjük útján a költői ént, amint, két lábbal a földön, konyhájában állva, a villamos lépcsőjén térdre esve vagy épp egy kórházi ágy szélén tűnődve próbálja megfejteni „apokaliptikus időkintő jeleit”. Gyerekkori emlékek, későbbi találkozások, remények és reménytelenségek között felsejlik egy tekintet az ajtórésben, és egy hang, amely lehetne a menekülő Orpheuszé is: „Nem volt vesztenivalója, csak hálát / érzett, hogy annyi évtized után végül / szabadul. Akárha követne valaki – / gondolta –, valaki még szeret. Hallotta is / az idegen szív dobogását, emlékeztette / sok régi hangra, de erőt vett magán, / nem állt meg, nem fordult vissza.”