Pozitiv lettem… …vagyis, ilyen covidos izé..

Pozitiv lettem…

…vagyis, ilyen covidos izé..

A covid – már-már olyan szerű legendává vált az emberi agyakban, mint amilyen a kikötői kocsmában, amikor bejelentik, hogy hamarosan kiköt majd egy hajó, ahol egy kínai verőember is majd kijön a partra, s ez a fickó…
…rém barátságtalan, mindenkit agyon fog majd verni…
Ez a heppje…

A kocsmában siri csönd, hetekig várják a hajót, ami kiköt, s várják, hogy megjelenjen ez a fene nagy böszme verekedő – aki jön, lát – és tényleg – összever mindenkit, akit lát...

Hetek óta várták ezt a hajót a kocsmában, s csak ittak, ittak, és nem tettek ellene semmit.

Egy szép napon aztán benyitott a kocsmába ez a kínai fószer, s azzal kezdte, hogy behúzott rögtön egyet a csaposnak, köszönésképpen…

Valahogy így vagyunk ezzel a vírussal is…

Tudtuk, hogy jön, de mégse.

Rihegtünk és röhögtünk.

Hülye történeteket meséltünk, hogy az ütése nem is olyan nagy, meg barátságos, csak beszélni kell vele, meg kitaláció az egész, megint pénz van mögötte, meg különben is, csak hinned kell, meg ilyenek…

Aztán az első pofon után – mindegy.

Az ütéseket meg lehet szokni…

Immár a 9-ik napja vagyok pozitiv – és ha rákérdezel – hálás vagyok a sorsnak, hogy egyáltalán - ez jutott, nekem…

Kaphattam volna olyan lapot is, mint sorstársaim jelentős hányada, akik gyakorlatilag tünet nélkül átvészelték a karantén 10-14 napját, se fájdalom, se köhögés, se semmivel…

Nem tudják, micsoda kegyet kaptak…

Aztán kaphattam volna ezt a fekete levest, azt a bizonyos rallyt, amivel az ember egyszeriben a kórházban találja magát, mert arra ébred, hogy nem kap levegőt…és ugye, ezt a történetet már ne is ragozzam…

Tovább is van, mondjam még?

…Hogy mi történik tovább, talán nézd meg a dunaszerdahelyi kórház covid-osztályát, mit leküzdenek ott az emberek.
Egy ilyen csóka -  aki egyik este még vidáman szalonnázik, nagyokat harap a kenyérből, s másnap, kómás fejjel végignézi, hogy az orvos azt latolgatja fölötte, hogy most megéri-e pont őt rakni a lélegeztetőgépre, vagy neki már mindegy….

Ha még vigyorogsz – talán garantáltan eltűnik a vigyor a képedről…
 

A vírus, simán, gyanútlanul jött… aprócska köhintésekkel.

Aztán este, az asszony mondta, hogy nézzünk meg egy filmet, aha, nézzük, de mire nézni kezdtem, az energia, az erő úgy párolgott el belőlem, mint a vizes lepedőből a víz, miután a napfényre kiteszik.

Ez volt a kezdet.

Roppant gyanús, mert ilyen már évek óta nem történt velem…

Egyébként ez az alap...

Csodálkozol.

Bemosnak egyet és nézel, hogy ez ilyen, jé....

DE azt hittem, csak azért van, mert nem ittam izét... vizet...

Aha... Nem ittam vizet.

Zseniális az emberi agy, ha elvarrni szeretné a szálakat...

Aztán másnap további hőhullámok értek, finom berezdülős szédülések, s innen már egyenesen mentem a szűrőállomás felé…

Amikor megmondják, hogy covidos vagy, lehet kint napsütés, az ember ilyenkor menthetetlenül beleremeg.

Besokkol.

Tudtam, ezért is mentem, de mégis…

Rövid idő alatt azonban az ember elrendez magában mindent, ilyenek vagyunk, bámulatosan gyorsan kompatibilis lettem az új helyzettel.

…és csak jött... nyomult ez a kínai fickó, vagy ki... arról az ismeretlen hajóról, telve dühvel – a kocsmából, s kinézett engem - s ez nyugtalanitó helyezt a javából..

Még rámosolyogtam, hogy ugye, mi barátok leszünk, meg minden – de helyette bemosott egyett, hogy az asztal alá kerültem.

…Estére az egész testem fájt.

Az ízületeim bedurrantak.

Durván szédültem.

Gyakorlatilag szétcsúsztam helyben.

Este, hajnali négykor kénytelen voltam az ágy szélére ülni – nézni valami baromságot a TV-ben, mert kibírhatatlan volt.

Betoltam egy kis fájdalomcsillapitót – ilyet sem tettem még életemben…

Az asszony átment a lányokhoz aludni – ez az egyik alap beállitásunk volt, higiéniai zóna volt az otthoni létre…

Szereztünk – evermectint vagy mi a lószart...

Nagy dózisban tolni kezdtem, ugyancsak a D és C vitamint is – bombákban, ész nélkül…

Hason feküdtem órákon át…

...a testem erre fellázadt, s már nem bírtam ezt az egészet, a tetejébe a fejem szétdurrant…

Napi 3-4 liternyi folyadékot ittam.

Van az a pont, amikor megutálod még a vizet is…

A garatod összeszűkül, s ingerlékeny leszel már csak arra a mozdulatodra is, hogy a markodba öntesz 3-4 db vitamindrazsét…

Fáradt voltam.

Az megvan, hogy valaki izé…ÉTVÁGYTALAN?

Azt sem tudtam, hogy ilyen sziget létezik, hogy azon élnek emberek – az étvágytalanok.

Nekem mesélni ezt a horrort, egy igazi hedonista zugevőnek?

Napi 2 tál csori leves…

Vagy 1 karéj egyszerű kenyér…

Valami rendkivüli 1 bites kaja, amit letolsz…

Ott tartok, hogy banán eszek, hogy erőm legyen…

…és a napok csak jönnek, elúsznak egymás mellett, számoltam, a vírus fel-felböfögtetett bennem alapvető félelmeket, s hiába blokkoltam a legvadabbakat is, a betegség – ez a vírus – itt volt bennem, s csak súgta a lehetetlen, agyament napi horrorjait, aminek a vége, hogy ott fekszem a kórházban...

Eleinte ezért gyűlöltem…

Saját rémálmaimért.

Aztán elfogadtam.

Jót tett.

DE akkor is, elfogadni ezt az új helyzetet, tudni, hogy mindent átvett, irányitást, életet, kedvet, étvágyat – mindent ő diktál, hogy elfogadni, hogy árnyékként ott van, s legyengültél röpke pár nap alatt olyan szinten, amit még a legvadabb álmaidban sem képzeltél. Rabláncon vezetett háziállat lettél, kiszolgáltatva az ismeretlennek.

Az asszonynak közben segitettem felrakni a függönyt – utána 1 órát aludtam, mert elfáradtam, kóválygott a fejem, lihegtem…

Most itt vagyok.

Köhögök.

Ez…ez a lihegés – újabban kikészít.

Én, aki azt hittem, hogy a tüdőm az erőm, hogy képes voltam átúszni nyáron a medencét vízalatt, aki a horvát tengerben lement 8 méter mélyre valami hülyeségért…most felfutottam az emeletre, s percekig lihegek, mint a bóhás kutya…

Az este felhívtuk az ügyeletet, hogy irjon ki a doktornő VALAMIT.

Mert megdöglök.

Mert köhögök és itt a hétvége…

És erre, jött a csoda.

Csak jó szó kell – rájöttem.

Emberi hozzáállás.

A doktornő – döbbenetemre hosszasan elbeszélgetett velem, kikérdezett – megnyugtatott.

Csodaként segített, ahogy beszélt, gyógyitott…

Egyszerű szavakkal, mosollyal.

Halljátok ezt házi orvosok?

Házi feladatnak kezdjétek egy jó szóval!

Máris jobban aludtam.

Aki ezt a vírust félvállról veszi – nos – mégcsak azt sem akarom mondani, hogy kapja el ezt a vírust, hogy pedagógiai jelleggel majd megtanulja - mert ilyen nincs.

Ne tanulja meg…

Ember a másiknak ilyet ne kívánjon, mert ezzel árulója lesz fajtájának, s ebből nem jöhet ki tisztán – a vírus nem lehet senki szövetségese…

Nem mondhatok ilyet – nem kivánhatok ilyet másnak.

…Ez az én utam.

Már érzem, látom az alagút végét…

Jön a friss levegő…

Lihegek, zihálok, így a 9-ik napon, érzem, megmaradok – és ez boldogság.

Érezni, hogy hosszú napok után – újra magadra maradtál – noha ott fekszel egy ütéstől, ott a kocsmában, ez a barom is még ott van, jön-megy, lépked a testeken, valakibve belerúg, valakit átlép, te meg figyeled az ajtót, hátha kinyitja valaki, hogy beszóljon a kínai debiljének, menni kell, mert megy a hajó…

A fáklya a kezemben van, az árnyékban még érzem, hogy itt van velem, nem és nem enged ez a vírus…

…megküzdöttem vele, igaz ÉLET-HALÁL HARC volt, amelyben – úgy tűnik – sikerült megvédenem magam, de a lelkemnek hosszú időre szüksége lesz, hogy mindezt feldolgozza…

Ez valami döbbenetes tapasztalat.