A tó vize sohasem édes

„Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről.” – Marie Claire

A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában.
A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem.

Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát, hogy folyt belőle a vér.
Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben.

„Ez a páratlanul elegáns és érett próza pillanatok alatt beszippant, magával sodor, és töprengésre késztet a komplexitásával, amely az emberi élet komplexitásához fogható.” – La Stampa, Nadia Terranova