JANIGA - AKVARELL - a nappaliban…

Van egy - Janiga József - akvarellünk a nappalinkban – ami valósággal uralja a teret...

Ez így – fain – mert ez is volt a célunk, mikor kiraktuk, s megtaláltuk az új jövevény helyét…

Egy képnek, egy alkotásnak ez a feladata, a karmája…

Bárki, aki eljön hozzánk, azonnal észreveszi – egy pillanatra megáll, nézi, hümmög, gondolkodik – a kép, ez a kórságos akvarell - igazi HATÁST- vált ki, s ez jó érzés, már-már büszkeségérzetet érzek ilyenkor elégedetten. mint a jó gazda, ha a disznajait figyelik…

( Hmmmm…ez disznós kép - erős volt, ez családra ment…)

A fater – egyenesen rajong ezért a képért…

Vasárnaponként, ha eljön ebédre – két fogás között – szinte már várjuk, hiányzik az ömlengése, ahogy szórakozottan széttnéz a szobában, s a szemei megakadnak Janiga mester zseniális akvarelljén.

- Ez a kép beszél hozzám…Úristen, piszok egy jó kép, a szentségit…- Mondja.

És igaza van.

Ez a kép nem egy – piszok jó kép - , ez maga a vírus.

Ez a kép egy magamfajta csallóközi vadparasztra úgy hat, hogy képes amolyan válságot előidézni, mert a beépített titkos - honvágyfaktorja – nézése közben előidézi az emberben a különböző eltemetett szülőföldi traumákat…

Elmehetsz innen ember, kivándorolhatsz…

…de ha a nagy kapkodásban olyan hülye leszel, hogy bepakolod magadnak ezt a csodálatos akvarellt – menthetetlenül véged.

Akkor tudd – nem végeztél itt – hiába a zsíros, csalogató állás az óceán túl oldalán, a képed odaát életre kel, s esténként a legédesebb álmodbanmajd bekopogtat, s furcsa, édes, szülőföldi meséket kezd majd a füledbe suttogni – amit már nem értenek se a szomszédok, se a látogatóba érkező kollégáid, de évek múltán még az elbagzott, magyarul is elfelejtett, idegen beszédekre hallgató unokáid sem – mert ez a kép – csak magyarul beszél majd hozzád konokul, s annak is egy finom, ősi változatában, amit már csak odaát – te értesz – ebben a csallóközi dialektusban…

Persze, persze – látni fogják a képed, ezt az akvarelt – odaát is – megcsodálják majd angolul, japánul, de még egy afrikai hutu is talán kiakad majd, legfeljebb rákérdez, hogy mi az az izé…az a fehér…ott, a képen…

Te meg mondod neki – ja, az a hóóóóóó.

Tudod, ami süvít a téli januárban, magyarázod neki, mínusz hét fokban, vasárnap délelőtt, mikor Dercsikáról Lúcsra mész…

Wili? Andesztand mi?

Aha, bólint majd a hutu-emberünk – s talán illő ilyenkor ennyiben maradni, megfogod a vállát, s tolod tovább a kanapéra, mert az asszony elkészítette a kávéautomatából a kávét – igyatok.…

Janiga mestert – nemhiába tüntették ki a művészetrajongók – AZ AKVARELL - hercegének…

A csóka tudott valamit – vagyis – ette, itta ezt a témát, töviről-hegyire fújta…

Vagyis – legyünk progresszívek, na…

A MESTER volt az akvarell…

Ahogy Salvador Dali kolléga a szürrealizmus, Janiga mester - az akvarell.

Willi?

A kép véletlen egyszerűséggel került hozzánk, na jó, tudatos véletlen volt ez a javából, ahogy a cigány kártyavetők mondják – ez van, ember – alapon, mert az asszonykámnak kerestem karácsonyra egy szép alkotást…

De mit?

Ferdics Béla...Ferdics Gábor...Dolán György...Németh Babi...Kiss Márta Kukorica...Szakáll Mária -  alkotások dekkolnak már amúgy is a falakon – erre jött az idea, egy kósza felismerés…aha, véletlen után, nosza, próbálkozzak meg egy Janiga Józseffel, banyek.

A megyeri műterem - családi házban egy tea és egy húsos szendvics után, rövid látogatás a padláson hadművelet befejezésével azonnal kiszúrtam a falnak támasztott akvarellt, s csak az özvegy Janigáné asszonka vigyorgó, szakszerű bólogatására felfigyelve éreztem, hogy érti ez a nőcske, TUDJA, válogathatok itt neki ezerrel éjfélig is, ő már tudja – a kocka el van vetve.

Nem vitatkoztam a sorsal – vittem az akvarellt.

Ez a kép – maga a csallóközi TÁJ.

Ezt láthatta Árpád apánk is a lováról. Na jó, nem ezt – mert itt csapások, nádasok meg ilyenek voltak, de a TÉL, akkor is TÉL volt, itt maradtunk, lovastól, mindenestül…

Mellékszál.

Csallóköz belső.

Ha tél van… hófúvás… viszi a havat a szél, de úgy, ahogy csak itt viszi… mínusz négy… vagy akár tíz is lehet… a szántáson dekkol a hó… s a másik falut elmossa az idő… a túloldalon a szomorúfüzek távoli gondolatoknak tűnnek, te meg kint jársz a vidéken, közben húslevesre fáj a fogad, ami majd megmelegít, ha hazaértél, s betelt a retinád ezzel a SZÉPSÉGGEL, AMI CSAK ITT VAN, ITT TAPASZTALHATSZ…

HIÁBA VÁROD TITOKBAN A TAVASZT, ez a téli csallóközi vad és mégis gondozott, ismert, szívedbe költözött táj megrémiszt és felkavar, mert a TIED…

Nos nézed, igyekszel, s újra eszedbe jut az asszony, ahogy kavarhatja a konyhában a tyúkhúslevest, nagy zsíros szaftokkal, metéltel, sárgarépák, zellerek, kerek hagymák jutnak az eszedbe – mert a míuszban odakint, csupa-csupa hóban ez jár neked…

Ja, és ne felejtsük el a mama kertjéből szárított aprócska, méregerős csípőspaprikát sem, amit a bicskáddal metélsz majd bele a levesbe…

Janiga mester akvarelljei – ÉLNEK.

Suttognak…

Régi, regős meséket hoznak el, hófúvást, szántást, gilicéket, kis-Dunát, varjak károgását, fűzfák susogását, erdők, ligeteket, kanálisok partját dörgincsekkel, konbájnok hangját, színeket – a sárgától a mélykékig, amilyenek csak itt, ezen a helyen léteznek…

Jól vigyázz – ez a kép hazahoz – mégha nem is akarsz, a világ túloldaláról is.

Megbolondít és nem enged.

Visszatérsz – bárhova is visz a sors kereke, mert a táj, a kép, az emlék, a nép, a nyelv, egy szó – magyar – beletrancsirozza magát a retinádba, s csak nézed, nézed a képet, ezt a Janiga mester akvarellt, s tudod, rájössz, boldogan a felismeréstől, hogy megérkeztél.

Otthon vagy.

Ez barátom a ZEN.