Malomzúgás

Emlékezetem emberei... mulatságos. Már ha a memóriám mostani állapotára gondolok. Hangok, illatok, ízek, érintések, nos, rájuk máig pontosan emlékszem. Ajtónyikordulás a régi háznál, kabócakoncert Korčula szigetén – igen. Birsalma és szegfűszeg illata gyerekkoromból, Nagymamám paprikás krumplija, melasz a háború után – igen. Függönyök csöndje, pincék hűvöse, padlások pora. Tarló szúrása mezítelen talpamon, Anyám keze a homlokomon – igen.
Emberek az emlékezetemben? Amikor egyre sűrűbben bújócskáznak velem a nevek? (Ők bújnak...) Igaz. Mégis, mégis! Bennem élnek, bennem, ők, útitársaim mindahányan, ha még köztünk járnak, ha már nincsenek is.
Kötődnek helyhez, helyzethez, alkalomhoz, ünnephez, köznaphoz, örömhöz, bánathoz, születéshez, gyászhoz, tavaszhoz, nyárhoz, őszhöz, télhez.
Emberek, embereim. Híresek és hírtelenek, közeliek és távoliak, vidámak és orrlógatók, tehetősek és szűkölködők, együtt érzők és közönyösek, zárkózók és tárulkozók. Szemvillanásra látottak és társak, hosszú vizeken. Egy éles kontúr, egy sziluett, egy kézszorítás, egy mosoly, egy sóhaj, egy másik fej nyoma, reggel a párnámon...