Színházkomédia - Kassai Thália Színház

Szinházkomédia

Czajlik József – rendezőtől már megszoktam, hogy számára a színház és az élet együttes értelmezése egyfajta manifesztáció a világgal szembeni művészi újraértelmezésre. Akár mondhatnám azt is, hogy Czajlik  sajátos meditációként értelmezi színház és a világ együttes szimbiózisát... Czajlik József  színházzal kapcsolatos vízióit, érzéseit a valódi és „élethű“,  mindennapi élettel kapcsolatban  talán a jól ismert buddhista történettel lehetne legjobban érzéketetni, amelyben az álmából felriadó szerzetes tűnődni kezd, vajon ő akkor most egy buddhista szerzetes, aki azt álmodja, hogy ő egy pillangó, vagy ő tulajdonképpen egy pillangó, aki éppen azt álmodja, hogy egy tűnődő buddhista szerzetes...

Czajlik eddigi rendezéseivel folyamatosan próbára tette a nézőit, akik soha nem tudhatták, hol és mikor csöppennek át az élő valóságból egy másik, Czajlik alkotta dimenzióba – egyáltalán – el kell fogadnunk, hogy Czajlik arra ösztönzi a színháza nézőit, hogy folyamatos érzéki csalódások csapdái között szvalomozzanak, amibe kénytelenek  folyamatosan bele-bele esni, újra és újra...

Tulajdonképpen jó hír, megnyugtató érzés ugyanakkor tudni, hogy színházi bolyongásunkat, sajátságos szellemi szeánszunkat  szerencsére egy kiváló Mester vezeti, hogy „ha-má“ átcsúsztunk egy másik dimenzióba – ebben a komfortzónánkban is kényelmesen tájékozódhassunk...(Tiszta, igazi jóléti társadalom...)

A kortárs drámairodalom jól ismeri a „finn-svéd“ Bengt Ahlfors kortárs drámaíró - még a 80-as években íródott darabját, a Színházkomédiát...

A darab választása ugyancsak  „hálás téma“ , hiszen  szinte az egész világon folyamatosan repertoáron tartják a társulatok, ami nem véletlen, hiszen a darab akár a színészek bónuszaként, jutalomjátékaként is értelmezhető, hiszen magáról a színházról és a színészekről szól...

Wasz iszt dasz a sztori?

Valahol messze, az Isten háta mögött – és még onnan is messzebb, egy vidéki színházban – esetünkben – ne legyünk ebben biztosak – de akár a kassai Thália színházban is lehetünk és mégse – na itt valahol, van egy kissé szétcsúszott társulat, akik egy fiatal, kortárs szerző új darabjának bemutatójára készülnek. Tulajdonképpen a darab ott kezdődik, amikor máskor végződik. Privát szerencsénk, hogy akkor toppanunk a nézőtérre, még pont jókor, amikor  éppen vége az előző színházi előadásnak, mert még halljuk az előző darab nézőinek zúgolódó morajlását, s igen, halványan felrémlik, talán tényleg rossz helyen lehetünk, mert az orrunk előtt rendezgettetik  a színázi műszakosokkal a „gyivagyelná rekvizitákat”, igen - az egész nagyon határozottan egy „gyanús cápa”, a szemfüleseknek akár van némi idejük, hogy leléphessenek...

De ne menjünk sehova, mert megérkeztünk - az időtlen színházi világ mindennapjai közé…

A társulat művészeti vezetője, a darab rendezője, Matilda (Lax Judit) – csak különböző trükkös kompromisszumok, fúrás  és ravasz ármánykodás árán tudja megvalósítani művészi elképzeléseit. Mindenkivel képben kell lennie, s igyekszik ehhez jó képet vágni a főnökség, az izé…az igazgatóság, a szponzorok, a közönség vagy éppen az író, s nem utolsósorban a díszes társaság, a társulat igényeinek is. Ja, a társulat. Egy olyan társulatról beszélünk, amely a maga mindennapi válságaival szemben  farkasszemet  néz a  magánéleti konfliktusokkal fűszerezett  viharok között. A darab egy rendkívül keserédes világot vetít  elénk, amelyet szemlélve akár könnyen „dezsavűt” is átélhetünk – mert valahogy-valahol ezek a vonások már régen ismerősek, időnként fel-felkeresnek minket egyszemélyes magányainkban…akár saját magunkat kivetítve is szemlélhetjük őket -magunkat…. Innentől kezdve aztán ajándékba kapjuk a szórakozást, s egyszer önfeledten kacagunk, aztán vinnyogunk, s megint máskor könnyeket eresztve vihogunk rajtuk, rajtunk – hiszen róluk-rólunk van szó, miközben szomorúak és egyszerre felszabadultak vagyunk…

Pont az olvasópróbába csöppentünk, amikor a  rendezőnő, Matilda (Lax Judit) és a félalkoholista író, Bengt (Madarász Máté) a korábbi darabot a földbe döngölő kritikát olvassa...Ezek szerint – és az író, Bengt szerint is – a darab szar...és különben is, minden szar...Madarász Máté “posztava do dzsezu“ alakja zseniális, már-már filmszerűen valóságos, s ahogy elnéztem, Máté valósággal belezuhant ebbe a szerepbe, s annyira a hatása alá került, hogy még a kábulat végén is, a színházi végszónál, a nagykirakat pillanataiban is, mikor eljött az ideje, hogy végre kiléphessen Bengt, a félnótás alkoholista dráma-író szerepéből, s megvillanjon előttünk, mint Madarász Máté, szinte látni lehetett, ahogy megküzd önmagával, s a pillanat töredéke alatt végre leveti a szerepét… Külön kellene említeni a mindentudó ügyelőt,Oscart ( Havasi Péter ) aki annyira normális a szétcsúszott karakterek között, hogy ez már szinte fáj – és ez a felismerés, miután utolér bennünket az „alapösszefüggésekkel megrakott vonat“, talán mégjobban kétségbeejti az embert...

Sokáig nem tudtam mit kezdeni Matildával sem, de a végén frappánsan megoldott mindent, s elhittem volna neki az ég világon mindent... Különben is, ember legyen a talpán az, aki az olyan szituációkon úgy tud szörfözni, mint most is éppen Matilda, amikor a minden szempontból lepukkant színházba megérkezik az egykori B kategóriás celeb, a díva,a  primadonna,  a szexisten, az izé...a Buenos-díjas exszínésznő, Linda Molin... Hahóóóó....hahóóóóó.... akinek igaz,  voltak már jobb napjai is az életben, de hiába, valahol most is azt reméli, hogy van némi esélye ezzel a szereppel és társulattal visszatérnie a rivaldafénybe, s újra csilloghat-villoghat egyet...utoljára. Linda Molint szemlélve újra furcsa érzésünk támad...A nőcske tényleg ott van előttünk – a saját és persze  a mi tudatalattinkkal együtt, mert ezt a szerepet a zseniálisan játszó Rák Viktória és Varga Lívia alakítja, a valóságban is megkettőződve. És látjuk, érezzük a díva felé áramló malackodó gondolatokat is, amivel kiprovokálják  belőlünk ezek a ribik a „biztos rosszat“, igen, ők a hibásak, először látjuk a megkettőzütt tudat manifesztációját...A titkos sóhajok, az érzéki gondolatok megtestesülnek előttünk, s csak döbbenten nézzük, isszuk -fogyasztjuk ezeket a dívákat... - és tudja ezt velünk együtt a színházi társulat kissé mellőzött színésznője is, s egyben a súgó is  - Lotta -  aki,  hogy figyeljenek már rá is ebben az  életben, bele van esve a vezérkanba, a színház bon vivánjába, az egyébként folyamatosan ripacskodó -  Harrybe (Petrik Szilárd). Na most – abban már ne is menjünk bele, hogy mire ide érünk a szemlélődésben, már úgy korzózunk a saját tudatalattink, a valóság, a színház és a színészek nyújtotta karakterekben, mint a sámánok a halottak között...

Hát persze, hogy látjuk, ott depresszió-korzózik  előttünk ez a letört, kiégett, megtiport, szétcsúszott szegény Lotta, akit a végén teljessen a szívünkbe fogadunk,  ott van – (vannak) – mert Lotta tudatalattija is egy megvalósult látens pszichológiai szoduku, ott vannak, ott áll (nak)  előttünk...Lotta....az újabb megkettőződött színész-tudatalatti (Szabadi Emőke és Szoták Andrea) Döbbenetes és félelmetes, ugyanakkor fájdalmasan nevetséges – ezek vagyunk mi. Is. Megrökönyödve figyeljük Lotta szétzihálódott vergődését, miféle roncsá válik a nő a magány, a mellőzés, a szex és a szerelem nagyvonalú elvonása miatt, valamint kénytelenek vagyunk tudomásul venni, s végre átérezni, szembesülni, vajon hogyan reagálhat egy törékeny  nő a szürke sivárság és a hétköznapok együttes hatásaira...Harry, (Petrik Szilárd) a színház bon vivánja is az árral sodródik, vagy inkább örvénylik, mert egy regimentnyi huszárnak is elég lenne megtérnie abban a bűvösen zárt és egyszerre nyitott térben, amiben kénytelen saját magával kutakodni a kellemes hangú, szexista, mindent és mindenkit ledöntő aduász..Láthatóan nem tud mit kezdeni Lotta szerelmével sem, ez nem az ö világa, az ő világa sokkal sivárabb ennél is, hogy elfogadja a nőt, a szerelmet – helyette kényelmesebb egy nemlétező világban élnie, ahol nincs érzelem, s nincs miért felelőséget vállalnia sem...

De Harrynak  vigyáznia kell, jobb ha hátra-hátra néz, mert ott liheg, fúr, farag mögötte a tehetségtelennek tartott táncos-komikus Per (Nádasi Péter). Per a gyötrődés, a becsvágy a kétségbeesett megkapaszkodás jelképe, aki falat-törő kosként próbálja magát helyzetbe hozni...Nádasdi brillírozik, s a fanyarságtól, amit magával hoz, összerándul a szánk, mintha citromot spriccelne személyével maga körül....

Amikor ide érünk, megállunk. Részegek lettünk, s ezt némi jóindulattal konstatáljuk,  tulajdonképpen a tudatalattink így védi önmagát saját magunktól, tőlünk, s lazán engedjük, hogy olykor kiessünk önmagunkból, ebből a semmilyen, kicsit kényelmetlen helyzetből, a világból, s csak egy udvarias  bólintásra fussa tőlünk, az erőnkből, amikor ebbe a lehetetlen helyzetbe befurakodik mégvalaki, akit igen- igen jól ismerünk...

Megérkezik a színházba Jansonné  (Nagy Kornélia) háziasszony, amatőr műkedvelő, önkéntes súgó, aki valamiért ottmarad...a színházban...addig is... kötöget egy kicsit magának...valamit, s észre sem veszi, hogy ő is, mint mindenki, egyre jobban a színháznak, ennek a komédiának - drámának vagy minek a hatása alá kerül, s mint egy ottfelejtett pisztolynak a szinpadon, hirtelen végtelenül törvényszerűvé válik a jelenléte, s hogy ott van, láthatóan és megnyugtatóan mi is hivatalossá válunk ott,  ebben az egészben. Jansonné - Nagy Kornéla - a megtestesült szomszédnéni peppe-pippe alteregója, a folyamatos és unalmas misszionárus pózok, a kiszámított piti és mégis egyszerűen boldog élet, a vasárnapi kirántott hús és a holtbiztos nyugdíj alteregója – ő tényleg kívülről érkezett... Jansonné, alias Nagy Kornélia személyisége bizonyítja, hogy adjunk valakinek csupán 15 percet, s ha van a tagban kopoltyú, van esélye a helyzetből valami rendkívülit kihozni belőle.

Ettől függetlenül  ezek ott, a színészek - vagyis mi, csak nyomják nekünk, maguknak, egymásnak fékezetlenül a témát: kit, mit, hol, mikor, fizetésemelés, kisemmizés, fúrás, szerepcsere, szerelem, agyba-főbe helyzetkomikummal terhes közhelyek – úgy jönnek elő a képek, mint egy régi fotókamrában az elsárgult képek a fáradt előhívó-vízben, s csak jönnek, feltartóztathatatlanul  a mi életünk apró kockadarabjai is, s csak ülünk, egyre döbbentebben, s egyre jobban megtépázott idegekkel sodródunk a nyilvánvaló – bukás? -  felé...

De ekkora már be vagyunk dolgozva egészen korrekt módon a darabba. Mi vagyunk a színészek, a színház, a székek...igen,  buddhista-szerzetes szindrómát kaptunk... A született ragadozók még megpróbálnak ugyan  ellenálni, de a többséget – egészen biztosan - már elragadta a színház, s csak tébolyultan engedjük a totális komédia, a zéró színház, a burleszk-cirkusz lavinaszerű hömpölygését, s amikor a látvány a valóság és a képzelet határmezsgyéjén randarílozva trancsírként semmisít meg mindent egy végtelenül hullámzó jelenetben  a végkifejletet, akaratlanul is olyanokat képzelgünk, vajon milyen lehet egy időörvényben maradni – ottfelejtve megmaradni, s csak lenni a semmi kellős közepén? Valahogy átélhető... s itt nincs is  mit magyarázni...

Tátva maradt a szám...

Hogy mit?

Csak azt akarom mondani, hogy: Karperec...

 A szeretőmnek arca kék legyen
És kétoldalt csurogjon lefelé.
Hideg barackot egyék véresen.
Meztelenül egy kémény tetején.
Két lábujja közt tartson egy topázt
És a fején öt darab smaragd.
Szájába régi, drága türkizek
S röhögjön sírva s szóljon így: harapd.
Langyos teában üljön homlokig
És énekeljen régi éneket
És zongorázzon régi hegedűn,
Amíg a türkisz-serleg szétreped.
Hajába főtt gyémántok üljenek,
Egyik füléből lógjon két agát,
Másik füléből lógjon öt narancs
S ha megúnja, akassza föl magát.