​Tündér Ilona a nappalimban…

Van a családi nappalinkban - pont az ebédlőasztal fókuszában egy zseniális alkotás, egy kellően kontrázó festményünk, amely gyönyörűen kiegészíti, rezonál és szimbiózisban áll a néhány lépésre virító JANIGA –AKVARELLÜNKTŐL, amely egy süvítő, vélhetőleg januári csikorgató vasárnap délelőtti csallóközi vadállat tájat mutat…

Míg ez a - Janiga féle téli akvarellünk - a vad Csallóközt, a hagyományt, a tradíciót, a nyers természetet, a kérlelhetetlen zsigeri zord erőt sugározza a szemlélőnek – ez a másik, a kontránk - pedig a pimaszul fiatal – Kiss Márta - Kukorica – alkotása…

Ez barátom… ez a festmény - szelíden suttog a füledbe.

Megbolondítja a szemed, a hallásoddal is gond lesz, ha nézni kezded, vizionálni fogsz, legalábbis pszichéssen, békés, bolondos, meleg és nyári emlékekkel rakja majd tele ez a festmény a lelked, közel enged és hivogat egyszerre, s észre sem veszed – máris benne vagy, ott nyüzsögsz Te is a képben, érzed a csallóközi kanálisok jellegzetes vízi illatát, amit csak itt érzel, ezen a tájon, hallod a nádas susogását, a madarak csicsergését, vadméhek zümmögését, s ha kellően belegárgyulsz a festménybe, világosan látod, érzed azt a kósza vizisikló csobbanását a mocsárban is, látod, figyeled ahogy szvalomozik elnyújtott vékonyka testével a rekettyésben, s drukkolsz neki, hogy egy vadmadár ki ne szúrja, mert ki tudja milyen híreket visz a sikló-családjának, s ha a nocsi nádi-rigó elkapja, mi lesz?

Ez barátom a NYÁR.

Ha ezt a festményt figyeled – vigyorogsz, nevetsz, pletykázol – eszedbe jut minden, ami a nyár – a tópart, a hőség, az ardeák, meg minden…

A festményünkhez a - vonzás törvénye alapján – persze, persze, aha…véletlenül jutottunk hozzá.

Az ember büntelenül elgyalogol egy kortárs művészeti kiállításra, ott jön-megy a kezében a "Minites"-pogácsákkal - papírpohárból pezsgőt kortyolgat, ez volt a szponzoroktól, slussz-passz, de kit érdekel ez a detail?

... szóval nézelődik, lazul, vegyül, ahogy egy galériában működik ilyenkor az ember, figyel, mert jön egy kanyar, ügyel arra is, hogy a szemköztjövő ellágyult figurát fel ne döntse, befordul a sarkon – aztán MEGLÁTJA…

…Hívja az asszonyt...

AZONNAL.

Neki is látnia kell, kérdezi, LÁTJA?

Látja.

Ott állsz a festmény előtt és TUDOD, hogy AKAROD.

Szimbiózisba kerültél, rezonálsz, kell, minden porcikáddal érzed – a TIÉD.

Az alkotó?? – ez a Kiss Márti Kukorica - enyhénszólva is bejön neked.

Ott vigyorog előtted, bólogat, leszkennel a szemeivel, mintha máris festene, ott helyben aproximative művészi szinten és exkluzíve.

Aztán rájössz, hogy nem eszik olyan forrón a kását.

A festményed először is türelemre tanít.

Várakoztat.

Elmúlik a tél, a tavasz…

…és jön a NYÁR…

…és felkelsz reggel, s tudod, hogy megtörténik, mert eljött az ideje.

Kint, ennek a Kiss-Márti-Kukorica műhelyében, kollektíve görögdinnyét majszolva kezdődik az alku a festményre, s miközben a társaság röhögve, nagy terpeszben egy féltéglán ülve görögdinnyét zabál, ügyelve, hogy az édes dinnye-lé a porba csurogjon, hirtelen gond lesz…

..le kell állítani az asszonyt, mert Párkányi módjára hirtelen inkább azt a - Nagyverecke – méretű festményt szeretné…

Kukorica nem érti.

Én igen.

30 év, az 30 év…

Nagy-verecke….

Arrafelé így hívják a bejárati kaput…

Az asszony azt a másikat, a – BEJÁRATI KAPU…

...Nagyverecke - érted – nagyságú festményt szeretné, de szólsz, hogy az lehetetlen, mert a festmény eltakar egy autót is banyek, nincs egy akkora helyünk sem, hova tesszük, hallod, járkálok a valahonnan előkerülő ÓRIÁS TESTVÉR árnyékában…

Aztán megnyugszunk.

Érezzük – nem csak a kisebbiket, a kerti kapu méretűt festményt hozzuk haza – hanem egy életérzést, ami máris megszólított, hanyagul befolyásolt, elszáltunk pillanatok alatt...

De ne ítélj el drága Olvasó minket – próbáld csak ki, hogy egy alkotó szent műhelyébe kerülsz, ahol a festékszag a vásznakkal, a falak, az ecsetek, falhoz támasztott képek, pillanatok, műhely-pókok valósággal megőrjítenek – pláne egy ilyen furfangos - Kiss Márti Kukorica - féle barlangban…

Az megvan, amikor elszált agyú piktorokat látsz a Montmarte köröli hangulatos lépcsők alján, ahogy elvadultan festegetnek egy háromlábú festőállványon?

Ez a – KUKORICA – hogy csinálhatja?

Kiviszi traktorral a vásznat a – tőőőőőtttééés széééélibe – aztán nekimegy a világnak?

Először csak majszolgatja a témát, ide rak egy kis zőőőődet, aztán meg odarak…

De eljön aztán egy pillanat, amikor az Isten megérinti... s ez a kis nőcske ettől halandó félistenné válik, megvadul, gyorsabb mozdulatokkal hisztériás ecsetvonásokkal nekiugrik a valóságnak, s ha ott vagy a kép SZÜLETÉSE pillanatában - rájösz bakker - hogy Isten önmagát látod, az önarcképét, a természet magvához kerültél közel…

Kukorica meg…az árokparton… tolja, trancsírozza a vásznat, csinálja, amit a lelke diktál, egy magasabbrendű tudat… kiakadt, az őrület szentségében kék szemei elvadultak, amik most opálos zöldbe csaptak…

Zöld…zöld…zöld…

A lápból egy marék sarat emel ki a markával – odakúrja – beletoszkálja a festménybe, amely éhessé vált, plasztikussá alakult…

Odafent az égen réti sasok figyelik, már-már nekizuhannának a KUKORICA-teremtette friss lápnak, mert azt hiszik, egy újabb préda-helyet fedeztek fel, mert odalent – Kiss Márti Kukorica – már-már befejezte…

Liheg, extatikus mámorban kóvályog a kimerültségtől, mert a rekettye, ez a csallóközi nyári pillanat, Isten önarcképe - az öröklét – MEGSZÜLETETT.

Ide – a Te festményed párhuzamos valóságába, igen…

Tudtad?

Tündér Ilona is ide jár gyönyőrűséges könnyed hóvirágos Tündéreivel - hattyúk képiben - akik aztán megérkezvén a rekettyésbe, átbucskáznak a fejükön, s szemetgyönyörködtető tündér-asszonnyokká válnak…

Ezek ott, a – Tündér Ilona hattyúi, a Csallóköz hercegnői - hattyúk képiben - itt, a festményünkben viháncolnak… minden este.

Járják a csallóközi nádast, a mocsarat, vegyülnek a madarakkal, a nádi-méhekkel együtt zümmögnek, értik az állatok, madarak, rovarok nyelvét…

Csobognak…

Én most is hallom őket…

Te is hallod őket?

Ugye…