A hídépítő 1. - A jövő kezdete

Semmit nem tudott róla, éppen csak annyit, amennyit látott. Azt is messziről, még a szekérről, amikor a lány a kút mellett felemelte vizeskorsóit, és éppen Janó felé nézett. Nem őt nézte, csak hát valamerre mindig néz az ember, és a szekér éppen ott állt meg. Éppen előtte. Janótól alig néhány hosszú lépésre. Elég messze ahhoz, hogy a lánynak legyen ideje elindulnia az ellenkező irányba, de éppen annyira közel, hogy Janót megigézze a kút vizénél is mélyebb, sötétbarna szempár, az éhségét csak fokozó cseresznyeszínű ajkak, és a maradék eszét is darabokra őrlő szeplők, amelyek vígan ugrándoztak a lány napbarnított, mégis hamvas bőrén, miközben felemelte terhét, még egyszer körbepillantott és hátat fordított.

A hídépítő egy mese. A jövőbe vetett hit regénye. Generációkon átívelő, háromszáz évet felölelő rege, egy család és egy város története. 1718-ban indul, amikor a török kiűzése után az elnéptelenedett település egykori főterére megérkeztek Magyarország északi részéből a tótok a jobb élet, a kecsegtetőbb feltételek, a szabad vallásgyakorlás reményében.
Ám a történelem epizódjai önmagukban száraz tények sora. De ha úgy tekintünk rájuk, mint a múltunk színpadára, és a színfalakat hétköznapi sorsokkal töltjük meg, akkor a történelmünk élővé válik.

„Történetszövőként nagy dilemma előtt álltam. Vajon 300 év távlatában mi a fontosabb? Hogy egy forró nyári napon hosszú szekérkaravánjukon megérkeztek a Felvidékről a tótok fáradtan, az evangélikusok énekeskönyvével a kezükben, és a földre ereszkedtek? Hiszen bizonyára felemelő pillanat volt, egyben valaminek a kezdete. Vagy inkább Janó históriája? Mert akkor még nem tudtam, hogy utána ered-e a lánynak.
Végül úgy döntöttem, hogy mindkettőnek a végére járok.
Így született meg Csaba története.”
Bauer Barbara